Képzeld el, hogy egy olvasótalálkozón vagy. Egy cuki göndör hajú kislány odalép melléd. Talán nyolcéves lehet. Rád néz, majd azonnal megszólal.
– De miért kellett annak a szereplőnek meghalnia?
És ebben a pillanatban legszívesebben elbújnál a szék alá, mivel te írtad azt a jelenetet, viszont közben arra gondoltál, hogy egy kalandregényt írtál. Valamit, ami könnyed, izgalmas, humoros. De ez a kislány sokkal mélyebbet olvasott ki belőle.
Nem csoda, hogy egyre gyakrabban jut eszembe: a gyerekek nemcsak készen állnak a komoly témákra, hanem gyakran jobban is értik őket, mint gondolnánk.
Mit bír el egy gyerekkönyv?
Sokszor hallani azt, hogy ezt még nem értik meg, túl kicsik hozzá, ne zavarjuk meg őket. Értem az aggodalmat. Szülőként, pedagógusként, íróként mindannyian védelmezni szeretnénk a gyerekeket. De talán nem az a kérdés, miről beszélhetünk, hanem hogyan.
A gyerekek nap mint nap szembesülnek kérdésekkel, amiket mi felnőttek gyakran szeretnénk szőnyeg alá söpörni: félelem, veszteség, szorongás, kirekesztés, önazonosság. Ha nem segítünk nekik ezekről beszélni, attól még jelen vannak – csak épp egyedül maradnak velük.
A könyv éppen ebben lehet társ: egy biztonságos tér, ahol meg lehet ismerni az élet árnyékosabb oldalait is. Nem ijesztgetve. Nem didaktikusan. Hanem finoman, történeteken keresztül.
Nem a témával van a baj, hanem az móddal
Nézzük csak: lehet beszélni halálról? Igen, ha olyan módon tesszük, ahogy azt egy gyerek érteni és érezni tudja.
Lehet beszélni szorongásról? Igen, ha nem címkézzük, csak megmutatjuk, hogy más is fél néha.
Lehet beszélni az elutasításról, kirekesztésről? Igen. Mert ezek mind ott vannak az osztálytermekben és az udvarokon is.
A mese, a regény, a történet hidat épít a belső világuk és a valóság között. És ha ezt a hidat egy szerethető karakterrel, humorral, kalanddal építjük meg, akkor a nehéz téma is emészthetőbb lesz.
Íróként hol a határ?
Ez mindig érzékeny kérdés. A gyerekek különböznek, a családi háttér is eltérő, így nem egyformán reagálnak ugyanarra a történetre. De van egy vezérelvem: ha a gyerek olvasás közben nem marad egyedül az érzéseivel, akkor nem hagytam cserben.
Egy remek példa erre Kitka Bence a Bermuda-háromszögben című könyve. A történetben szörnyek, veszélyek, sőt, ijesztő pillanatok is bőven akadnak – mégis gyerekeknek szól. Miért működik? Mert a félelem nem cél, hanem eszköz. A főhős nem marad egyedül a rettegéssel, hanem szembenéz vele, megérti, és közben barátra is talál. A könyv finoman, kalandosan tanít arra, hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, amikor annak ellenére megyünk tovább, hogy félünk. És ez az üzenet a gyerekeknek nagyon is érthető – sőt, felszabadító.
Ez nem azt jelenti, hogy minden történetet boldog véggel kell zárni. Hanem azt, hogy legyen benne kapaszkodó. Egy barát. Egy gondolat. Egy mondat, amit tovább lehet vinni.
Mit tanítanak nekünk a fiatal olvasók?
Azt, hogy nincs „túl fiatal” a gondolkodáshoz.
Hogy a világ kérdései elérik őket, függetlenül attól, hogy mi mit akarunk elrejteni.
És azt is, hogy az őszinteség – ha szeretettel tálaljuk – nem bánt, hanem erősít.
A gyerekkönyv tehát lehet több is, mint szórakozás. Lehet útitárs, hang, tükör.
És talán épp ettől lesz emlékezetes.
És te?
Emlékszel, melyik volt az első könyv, ami valami komolyat tanított neked gyerekként – anélkül, hogy észrevetted volna? Volt olyan könyv, amitől úgy érezted, nem vagy egyedül?
0 comments